2014. november 29., szombat

A Szentendrei-sziget elpusztult települései


Egészen a török kor kezdetéig 10 név szerint ismert és egy névtelen település állt a Rosd-, újabb nevén a Szentendrei-szigeten. Közülük csupán négy maradt fenn. Az elpusztult települések közül néhány nevét megőrizte az utókor, településrészként, vagy éppen dűlőnévként, a többit csupán oklevelekből, vagy régészeti leletekből ismerjük. Mostani bejegyzésünkben rövid sétát teszünk a középkori Szentendrei-szigeten.

1, római romok. 2, elpusztult település. 
3, létező település. 4, a Szentendrei-sziget kiterjedése a középkorban

A Szentendrei-sziget északi csúcsa egy viszonylag magas homokhát, mely folyásirányban folyamatosan ellaposodik. Alakja emlékeztet a sivatagi barkánra, de itt nem csak a szél, a víz is közrejátszott kialakulásukban. Magjuk főként kavicsból áll, melyre a szél hordott homokot a szárazabb és hidegebb periódusokban. E térszínekből több is van, ezek jelölik azokat a sziget kezdeményeket, melyből a jégkorszak után egybeforrt a ma is ismert egységes Szentendrei-sziget. Ezek voltak az emberi megtelepedés első térszínei, ahol az árvizek nem fenyegették az ott élőket. Legmagasabb pontjaik meghaladhatják a 120 métert

Kisoroszi legmagasabb pontján a római korban egy kiserőd állt. A Kápolna-dombi erőd tövében jött létre a hagyomány szerint Kálmán király uralkodása alatt (1095-1116) Kisoroszfalva település. A Galíciából érkező rutén (orosz) telepesek királyi ajtónállók voltak, feltételezhetően a közeli Visegrádon teljesítettek szolgálatot. Annak ellenére, hogy a település első okleveles említése 1631-ből származik a cserépleletek alapján biztosan kijelenthető, hogy már az Árpád-korban is létezett. A török megszállás alatt (1588-1626 között) elnéptelenedett, majd újratelepült és átvészelte a felszabadító háborúkat.

Ármentes térszín és ártér találkozása Kisoroszinál

Nem volt ilyen szerencsés a Dunabogdánnyal szemközt, az Istvánffy-földeken feltételezett Bogdánrév falu. Történetéről csupán annyit tudni, hogy 1397-ben együtt említik a folyami átkelőhelyet és a falut, melyet valószínűleg a révész és családja lakott. A török kor elején néptelenedhetett el, utoljára 1623-ban említik pusztaként. Neve ezt leszámítva teljesen feledésbe merült. 

Tahitótfaluról sokan tudják, hogy a dunántúli Tahiból és a szigeti Tótfaluból jött létre, azt azonban már kevesebben, hogy ezen kívül még 4 középkori falu területét kebelezte be. Tahitótfalu mentségére legyen mondva, hogy a bekebelezés idején ezek a falvak már régen elnéptelenedtek. Két faluról, Tordáról és Vácrévéről már részletesebben beszámoltunk a Dunai Szigeteken. A lebontott Pokolcsárdától délre állt Vácréve első okleveles említése 1318-ból származik, 1623-ban pedig már pusztaként említik. Bogdánrévhez hasonlóan a neve sem maradt fenn, jelenleg egy erdővel benőtt sportpálya alatt nyugszik. Torda falu egy a Dunával párhuzamos homokháton épült templomos település volt. Nevét egy dűlő őrizte meg. A szántásból rengeteg cserép kerül elő mind a mai napig, köztük VIII. századiak is. Nem lehetetlen, hogy a honfoglalás előtti népek települése egészen a török időkig fennált. Lakói Tótfaluba költöztek be. Majdnem megérte a keresztény hadak győzelmét, 1685-ben írják le először elnéptelenedett faluként. Református templomának helye még az 1800-as években felismerhető volt. 

Ennyi maradt Tordából

Ugyancsak a Váci-Duna partján feküdt Szentgyörgy. A Torda-sziget felső részénél épített sarkantyúnál a kisoroszi szigetmaghoz hasonló homokhát magasodik. A parttól 200 méterre épült Szentgyörgy falu és a hozzá tartozó templom. Okleveles említését nem ismerjük, valószínűleg a török kor elején pusztulhatott el. Templomát és temetőjét régészek megtalálták, neve dűlőnévként él tovább. A helyszínen talált leletek itt is egy korábbi avar települést feltételeznek. Tahitótfaluhoz csatlakozott egy másik szentről elnevezett elpusztult falu, melynek neve ugyancsak dűlőnévként él tovább; Szentpéter. Cirpi római táborával átellenben magasodó Józsa-hegy nevű homokdombon a római korban őrtorony állt. Ennek tövében a névből következtetve a XIII. században jött létre település. A név alapján az is megállapítható, hogy templomos helyről volt szó, kőtemplomának maradványai az 1800-as években tűntek el végleg. A falut 1546-ban már kihalt helyként említik, helyén a XX. században nyaralók épültek. Maga Tótfalu pedig nem csupán túlélte a török megszállást, de 1686-ban Pest vármegye egyik legnépesebb települése volt, többen laktak itt mint Cegléden. 

Szentgyörgy falut rejtő fenyves

A terepviszonyok alapján elképzelhető, hogy Torda, Szentgyörgy, Tótfalu és Szentpéter között a középkorban időszakosan Duna meder húzódhatott nagyvíz idején. A Kecske-sziget déli csúcsától kiinduló árok egészen Sződligetig nyomozható, ehhez csatlakozott egy másik meder, mely Szentgyörgy és Torda között szakadt ki a váci ágból. 

Pócsmegyer hasonlóan Tótfaluhoz épségben átvészelte a török kort, folyamatosan lakott hely volt. Középkori templomát csak 1788-ban bontották le, festett köveit beleépítették az új református templomba. Pócsmegyer közigazgatási határain belül nem állt más középkori falu, viszont a XX. században létrejött Surány nyaralótelep manapság sok embernek szolgál állandó lakhelyül.

A Szentendrei-sziget alsó harmada Szigetmonostorhoz tartozik. Régi település ez is, amely kis költözködéssel ugyan, de túlélte a törököket. Létrejötte a Szent Szalvátor bencés(?) monostornak köszönhető, mely eredetileg az horány-alsógödi révháztól délre állt. Alapítását 1198-1221 közé teszik. Oklevelekben "rosdszigeti"-ként említik az itt birtokos Rosd nemzetségről. Ez a szigetnév a törökök megérkeztéig van használatban, ekkortól kezdik Váci-, ill. Szent András szigetének nevezni. Monostor falu a XVI. században költözik a mai helyére, azt nem tudni, hogy a monostor pusztulása, vagy árvizek következtében, bár az utóbbi valószínűbb. Többször elnéptelenedik, de a XVII. század közepétől folyamatosan lakják és átvészeli Buda ostromát is 1686-ban. 

Itt rejtőzik Bolgárfalu

Monostor gyakran együtt szerepel egy másik faluval az adóösszeírásokban. Ez Bolgárfalu, mely ugyancsak a Duna partján épült, szemközt Szentendrével és a Bükkös-patak torkolatával. Nevezték Polgárnak és Polgárdinak is, de ez nem más mint névtorzulás, hiszen nem polgárok, hanem bolgár telepesek lakták. 1592-ben már pusztaként említik, később sem települ újra. Jelenleg a falu helyét szigorúan őrzi a Vízművek, tilos a látogatása. 

Végül meg kell említenünk a legdélebbi települést is, melynek a neve sem maradt fenn. X-XIV. századi cserepek és egyéb leletek alapján gondolják a régészek, hogy a Szentendrei-sziget déli csúcsa lakott hely lehetett. Kifejezetten sok bronzkori lelet mellett római emlékeket is leírtak innen, sajnos a vízművek építkezései alaposan átformálták itt a terepet és a római emlékek már nem nyomozhatók. Buda 1686-os visszavívásakor a keresztény hadak egy földsáncot építettek a sziget déli csúcsára, hogy így biztosíthassák a megyeri átkelőt. 

Mivel a Szentendrei-szigeten nincsenek állandó vízfolyások érthető, hogy valamennyi település a Duna partján jött létre. Egyetlen kivétel Szigetmonostor, ez a település máig tisztázatlan okból költözött a sziget belsejébe a XVI. században. A megtelepedésre legalkalmasabb térszínek Tahitótfalu környékén találhatók, ez volt a legsűrűbben lakott terület, ahol egyes falvak egy kilométeres távolságon belül helyezkedtek el egymástól. Gyakran a középkori cserép leletek mellett nagy számban találni bronzkori emlékeket ugyanott. Ha az egyes települések továbbélése nem is bizonyítható, de valószínű, hogy eleink bölcsen ugyanazokat az ármentes halmokat népesítették be, mint előttük már oly sokan. 

FRISSÍTÉS!

Mindig nagy öröm, ha a bejegyzések másokat munkára inspirálnak, szerencsére ez történt ez alkalommal is. Takács Zoltán küldte az általa szerkesztett Szentendrei-sziget domborzati térképet némi kommentárral ellátva:

"Nagyon tetszett a Szentendrei-sziget elpusztult települései című bejegyzés. Korábban nézegettem Lázár deák térképét is, és ott láttam, hogy anno jóval több település lehetett a szigeten, mint ma.
A mostani bejegyzés alapján próbáltam elhelyezni őket hol, merre lehettek. Kiindulásként jobb híján a mai domborzatot vettem figyelembe. Nyilván ez közel sem egyezik az 500-1000 évvel korábbi domborzattal, de az tűnt fel, hogy a mai terepviszonyok szerinti legmagasabb részeken nem nagyon vannak, és nem is voltak települések. Illetve talán megfigyelhető pár a cikkben említett szigetmag is. Csatolok egy kezdeti képet, talán érdekes lehet."


Köszönjük a térképet, annyi hozzáfűznivaló lenne talán, hogy a sziget legmagasabb térszínei időszakosan mozgó futóhomok hamok voltak, amelyre középkori ember - ugyanúgy, mint ártérre - nem volt hajlandó építkezni. A térképen nagyszerűen kirajzolódnak a szigetmagok is, egy kivételével - Szentgyörgy is egy ilyen ősi magra települt. 

2014. november 22., szombat

Végre kipucolták az Eötvös-kápolnát!



Tavaly fogalmazódott meg az ötlet egy Ercsiben tett kirándulás után, hogy ki kellene takarítani a Duna fölé magasodó Eötvös-kápolnát és annak kertjét. Az épület állapota elkeserítő volt és a kertben áthatolhatatlan bozót nőtt az évek során. A gazzal, bokrokkal, fákkal benőtt területen alig volt egy ösvény, amelyen nagy nehezen be lehetett menni az obeliszkhez. Az egykori kert kiterjedését és elhelyezkedését fel sem lehetett ismerni. Éppen ezért az előző kirándulás első évfordulóján kilenc lelkes ember felkerekedett, hogy kipucolja a dzsungelt a miniszter sírkertjéből.


A tavalyi látvány alapján kiszámoltam milyen szerszámok kellenek a gerillakertész-akcióhoz. Ásó, lapát, ágvágó, motoros fűkasza, metszőolló, seprű, gereblye, vasvilla, talicska, kapa, fejsze, fűrész és más kisebb eszközök. Mindenki hozta amit otthon talált. És került még egy platós autó is, mellyel mindezt a helyszínre lehet szállítani. Utóbbiért köszönet Andrásnak!


Mivel autóval megközelíthetetlen így ősszel a kápolna talicskába tettük a nehezebb szerszámokat és a 10 liter vizet. Vállra vettük ami nem fért bele, és útnak indultunk a finomító mellett vezető, tócsák alatt elterülő földúton. Az út néha eltűnt a szántóföldön, jobbról pedig tipikus falu és erdőszéli szemétlerakó kísért bennünket. Aztán a távolban megpillantottuk a Dunát szegélyező fasort és leendő munkahelyünket, a benne megbúvó kápolnát.


Úgy terveztük sötétedésig maradunk, de alaposan meg lettünk tréfálva. Miután előzetesen utánajártam milyen munkálatok zajlottak a terepen 2014-ben nem találtam semmit. Utolsó információm júniusi volt, amikor még mindig áldatlan állapotok uralkodtak a kápolna környékén. Ercsibe az ősszel új plébános került, aki két hét szolgálat után még abban sem volt biztos hol található az Eötvös-kápolna, de november közepén megnyugtatott bennünket, hogy a katolikus egyház felől nyugodtan mehetünk takarítani. A facebookon meghirdetett eseményen is csupán a megközelíthetetlen helyszín miatt kaptunk észrevételt.

Arról sajnos nem írt senki, hogy - a kinőtt sarjak mérete alapján - körülbelül 1-2 hónappal ezelőtt már kipucolták a kápolna környékét. Az elfűrészelt fatörzsek talajtól számított magassága alapján feltételezhetően közmunkások serege járhatott erre. A seregre a felhalmozott két ember magasságú és 8-10 méter hosszú gally-piramis utalt. 

Valahogy még most sem tudom megfogalmazni azt az ambivalens érzést, ami egyrészt a hiábavaló szervezés, másfelől az alapos takarítás láttán kerített minket hatalmába. 

Lássuk, hogyan is néz ki 2014 őszén az Eötvös-kápolna Ercsiben:


Az épület állapota nem romlott az elmúlt évben számottevően. A tetőt sürgősen meg kellene csinálni, mert az ilyen tátongó lyukak általában csak nőni szoktak, még ha nem is jön  közbe semmilyen katasztrofális időjárási esemény. A háttérben legalább már látszik az Eötvös-obeliszk, hála a letarolt akácsarj-erdőnek.


Az obeliszk környékére rá sem ismerni. A két oldalt lefutó lépcsősor előbukkant a bozót alól, szintúgy a kápolna dunai oldala. A szép kovácsoltvas kerítést most képzeljük oda (valószínűleg az eredetit már évtizedekkel ezelőtt beolvasztották a közeli Dunaújvárosban). A helyenként kicsorbult és ledőlt kőfal elemei még megvannak, szintúgy a tetőről lehullott palák és tetőlécek. 


Néhány akácfát meghagytak, hogy azért meglegyen a kert-érzés, de ezeken kívül minden fásszárú növényt gyakorlatilag teljesen kiirtottak. Reménykedjünk benne, hogy gyökerestül, különben már most lehet kezdeni az egy év múlva esedékes újabb gerilla-akciót.


A közmunkás-brigád olyannyira alapos volt, hogy egy-két kihúzott fűcsomón kívül semmiféle munkát nem hagytak nekünk, csak ezt a két zsák szemetet. A kisöpört belső térben is maradt két kupac sitt, úgy felkupacolva, mintha bármely pillanatban megérkezhet a konténeres. Az obeliszk mellett majdhogynem ápolt gyep váltotta fel a tüskés kökény, galagonya és tüskétlen som bozótot.


Így hát nem volt más hátra, mint elfogyasztani a magunkkal hozott közösségi kajákat, miközben a bátrabbak lemerészkedtek az obeliszk alatti Mária kegyhelyhez, ahol ugyancsak észrevehetően javult a tájkép. Az üresen álló félkör alaprajzú, növényzettel benőtt tetejű építménybe valaki nemrég frissen vágott virágot vitt. Most már nem kell megküzdeniük az ide látogatóknak a lelógó indákkal és liánokkal. Még a kőből kirakott lépcső is jól járható.


Az előbukkant lépcsősor téglái sok helyen kifagytak. Sajnos a növényzet irtása során sok el is mozdult a helyéről. Más helyen viszont szinte teljes épségben maradt meg a talaj és növényzet alatt. 


A tavaly novemberben részben megtisztított lépcsőn (lásd fentről a második kép) lehet talán a legjobban látni azt a hihetetlen nagy munkát, amit az itt dolgozók végeztek. 


Ugyan dolgavégezetlenül kellett levonulnunk a terepről, de a látvány valamelyest kárpótolt bennünket. Úgy tűnik Ercsi számára mégiscsak jelent valamit báró Eötvös József síremléke! 


Most, hogy legalább a kert már rendben van, nincs más hátra, mint jövőre meghirdetni egy teljes rekonstrukciót a Dunai Szigeteken és reménykedni benne, hogy amikor teljes felszereléssel kiérkezünk már egy teljesen felújított kápolna vár minket! :)

Mindenképpen figyelemmel fogjuk kísérni a kápolna sorsát a továbbiakban is.

A hiábavaló utazás ellenére köszönettel tartozom a lelkes megjelenteknek: Hajninak, Rékának, Zsuzsinak, a két Andrásnak, Lacinak, Balázsnak és Tibinek!

2014. november 15., szombat

Kéz a szegényház falán


Meglehetősen régóta tervezek egy átfogó bejegyzést az 1838-as árvíztáblákról hiszen már rengeteg érdekes történet, régi fotó, emlék került elő velük kapcsolatban. A cikk megírásának talán éppen ugyanez az akadálya, hiszen folyamatosan találni újabb és újabb dolgokat. Például ezt a képet, melyet Villy küldött Esztergomból és Esztergomról.


Első ránézésre semmi különöset nem veszünk észre Majer István metszetén, amely az esztergomi szegényházat ábrázolja. 1839-ben épült, tehát a nagy jeges árvíznek nem volt alkalma megrongálni az épületet. Az viszont nagyon is elképzelhető, hogy a rengeteg földönfutóvá vált ember számára épült, akiknek az otthona éppen egy évvel ezelőtt semmisült meg. Mint ismeretes Pest után Esztergom volt a másik magyarországi város, amelyet szinte teljesen elpusztított a jégzajlás. Itt található Pest után a második legtöbb árvíztábla, melyeket már mi is bemutattunk (szlovákul is). Ebben a bejegyzésben szerepelt az alábbi felvétel. Hogy hol található ez pontosan? Az esztergomi szegények háza falán, éppen ott, ahová Majer István a metszeten berajzolta, a kápolna bejáratától balra, 61 centiméteres magasságban. 


Tudomásunk szerint Villy lelete az első olyan metszet, amely árvíztáblát ábrázol. Azt nem tudjuk, de valószínű, hogy az árvíztábla szintezési jelként már az eredeti tervrajzokon is szerepelt. Ugyancsak valószínű, hogy a közvetlenül az árvíz után épült/újjáépült házakra hatóságilag ki kellett tenni egy hasonló táblát. Ezt nem gyárthatták központilag, hiszen akkor minden tábla egyforma lett volna. Így szinte biztos, hogy minden tulajdonos egyenként szaladgált el a saját táblájáért a kőfaragóhoz. 

Talán mondanunk sem kell, hogy örömmel írunk minden hasonló felfedezésről! 


Amennyiben tetszett a bejegyzés,


2014. november 9., vasárnap

A bukaresti béke és Magyarország új dunai határa


Az 1918. május 7-én Romániával megkötött bukaresti különbéke révén Magyarország elérte legnagyobb kiterjedését. Talán éppen az idő rövidsége és az új határok kitűzésének megszakadása miatt az újonnan megszerzett területekről nagyon kevesen tudnak. A Pangea blog épppen e fehér foltok eltüntetésére tesz kísérletet, velünk párhuzamosan, míg a Dunai Szigetek blog a dunai határ kérdését fogja megvizsgálni. 


1918 tavaszán a központi hatalmak szerettek volna mielőbb nyugalmat Romániában, ezért hajlandóak voltak - komoly engedmények árán - békét kötni. Hogy a megszállók engedékenynek mutatkozzanak a békét megelőző tárgyalásokon olyan feltételeket támasztottak, amiből nyugodt szívvel lehetett engedni, azért, hogy mindkét fél elégedetten álljon fel a tárgyalóasztaltól. A béke egyéb pontjai és határváltozásai közül csak a Dunát érintőkre térnénk ki. A Bufteában zajló előzetes tárgyalásokon az osztrák és magyar tárgyalódelegáció 15,9 ezer négyzetkilométernyi területet kapott volna, közte az egész Mehedinți megyét, ami azt eredményezte volna, hogy Vidintől északra létrejön a magyar-bolgár közös határ, azaz Románia elszigetelődik Szerbiától. Magyarországé lett volna Szörényvár, (Turnu Severin) az itt található fontos hajógyárakkal együtt, és Magyarországé lett volna az egész Vaskapu-szoros is. 

Volt már erre precedens a világtörténelemben, a pozsareváci béke (1718) után, amikor a török végleges kiűzésekor megkaptuk Kis-Oláhországot, azaz az egykori Szörényi Bánságot egészen az Olt folyóig. Ez az állapot 1739-ig állt fenn. 

Azóta azonban nagyot változott a világ és a magyar kormány sem támogatta az előzetes tárgyalásokon megjelölt határvonalat. Hogyan lehet ez? Úgy, hogy Magyarország nem kívánta a román nemzetiségű állampolgárainak számát növelni és mivel ekkoriban még nem volt divatban a tömeges kitelepítés csakis egy stratégiai célú hátárkiigazítás jöhetett szóba. Tanulván az 1916-os román támadásból a magyar fél igyekezett minél nagyobbra növelni a határ és a határmenti magyar városok közti távolságot, hogy több idő legyen felkészülni egy meglepetésszerű támadásra. Ez pedig azt jelentette, hogy végül összesen 3772 négyzetkilométer többnyire lakatlan és megközelíthetetlen erdő és hegyvidék került át Magyarországhoz végig a kárpáti határ mentén.

Ez egy átlagosan 5-6 kilométer széles sáv volt, ahol kb. 23000 ember élt. A határ kijelölése során a térképész alakulatok törekedtek arra, hogy a román falvak lehetőleg Romániánál maradjanak.

1914-ben a román magyar dunai határ a frissen megszerzett Ada Kaleh szigetétől közvetlenül keletre kezdődött, majd a Bahna- és a Cerovec-patak völgyében kezdte meg hosszú útját a Kárpátok bércein. 1918-ban Magyarország végül nem kapta meg Mehedinti megyét, sőt még Turnu Severint sem. Ennek oka az volt, hogy a magyarok nem szerettek volna egy ekkora román várost elcsatolni, annak ellenére sem, hogy ekkoriban Turnu Severin kb. felerészben németek által lakott város volt. Az új magyar határ Dudasu településtől délre, egy kis Dunába ömlő pataknál kezdődött, a település ugyan beleesett a békeszerződésben kijelölt sávba, amely körülbelül 200 métert jelentett a valóságban, azt az intervallumot, amelyen belül kellett pontos határvonalat kijelölni. Ennyi mozgástere volt a térképész alakulatoknak. A sávba került román falvakban legtöbbször megkérdezték a helyben lakókat, melyik országhoz kívánnak tartozni - válaszukat annak ellenére is figyelembe vették, hogy kivétel nélkül mind Romániát választották. Így Dudasu és (a térképről azóta rejtélyes módon eltűnt) Seretu falu is maradt az óhazában. Magyarország 12 kilométerrel tolta ki dunai határát, két új dunamenti településsel lett gazdagabb, úgy mint Varciorova és Gura Văii. Előbbinek már nyoma sincs, a Vaskapu erőmű felduzzasztásakor ez a település is eltűnt a föld színéről. Továbbá az Osztrák-Magyar Monarchia bérbe vett további három szigetet Turnu Severintől délre. 


Ezzel a stratégiai határkiigazítással Magyarország fél évre birtokba vette az egész al-dunai szorost és a Kárpátok legszélső dombvonulatáról látótávolságon belülre került a román síkság, Havasalföld. Hogy a későbbiekben mi történt a dunai határral, az már egy sokkal ismertebb történet.

Az 1918-as határvonal google alaptérképre rajzolva ezen a linken böngészhető: http://terinf.hu/dsz/



Amennyiben tetszett a bejegyzés,



2014. november 3., hétfő

A német Duna


1938. márciusában a német Duna-szakasz közel 1000 kilométer hosszúra bővült. Az Anschluss révén Németország egészen Dévényig nyújtózott a Duna-medencében, sőt novemberben két faluval még tovább. A Duna meghosszabbítása felett érzett örömükben szinte azonnal kiadták a Die Deutsche Donau c. képes albumot, mely érdekes módon nem a "Blut und Boden" ideológiájának szellemében íródott, és az egyeduralkodó politikai nézetet is csupán egyetlen árva horogkeresztes zászló képviseli.

A Fekete-erdőben kanyargó Breg

A könyv Berlinből került hozzám Sajó Tamás jóvoltából, akinek ezúton is szeretném megköszönni ezt a szép gótbetűs dunás könyvet. A könyv bevezető sorait eredeti nyelven a Donauinseln blogon lehet elolvasni. 

Kifejezetten személyes (gyermekkori) élményeken alapul ez a könyv, bár az íróját valószínűleg el kellett küldeni egy újabb dunai körútra, hogy újra bejárhassa az immár német Duna völgyét. Útján elkísérte egy fényképész is, aki a legújabb nemét fototechnológiával volt felszerelve, színes Agfa filmekkel. És éppen ez adja a könyv jelentősségét. A színes fényképezés ugyan komoly múltra tekintett vissza 1938-ban, de a tömeges gyártás alig 2-3 éve indult meg. Így nem túlzás azt állítani, hogy ezek a bejegyzésben szereplő képek az egyik legelső színes fényképek a Dunáról! 

A könyvben negyven felvétel szerepel kezdve a Bregtől egészen a burgenlandi "Pußtáig". Ezek közül válogattam ki és szkenneltem be azokat, melyen a Duna is szerepel. Talán nem sok ennyi kép, de általuk egyfajta időutazáson vehetünk részt egy olyan korba, amikor még lassabban csordogált az élet a Duna mentén. 

A Breg és Brigach találkozása, innentől Duna a Duna

A fiatal Duna

Híd Geisingen mellett

A weltenburgi áttörés

A kelheimi áttörés

A Lajos-csatorna, a Duna-Majna-Rajna csatorna elődje

Kilátás a Walhallából

Regensburg

Táj Vilshofen mellett

Tutajosok a Dunán

Kilátás a passaui várból

Kanyarulat Schlögennél

Linz

Kilátás Linzre a bal partról

Aggstein vára Wachauban

Dürnstein temploma

Ősz Wachauban

Spitz és a Tausendeimerberg

Die Deutsche Donau, ein Farbbild-buch von K. P. Karfeld und A. Artur Kuhnert 1939.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...